A rettegő 5#

Elfeledtem mindent, teljes elszántsággal gondoltam, hogy valójában egy érzéketlen seggfej vagyok, és valójában is így volt. Még akkor a srácok semmit sem értettek, és meg lenéző tekintettemmel és halvány mosolyommal hátat fordítva, ott hagytam őket. Hallottam még, ahogy sugdolóznak mögöttem. Az utam egyenesen a könyvmolyokhoz vezetett, a könyvtárban. Hol is lettek volna? Pár kedves mosolyért és apró cirógatásokért, érdekeltséget tettetve pillanatok alatt megszereztem Mandy számát. Éreztem, hogy igazán sínen vagyok és onnantól már csak a csaj tehetett keresztbe, ami persze meg is történt többször, az elutasításával. Azonban mindenki tudja, hogy hosszútávon nekem nem lehet ellenállni.

Felhívtam még az nap, mint egy ártatlan ki bárányka ecseteltem neki a bűntudatom mélységét. Ő természetesen elutasított, nem hitte el, akármilyen őszintén is beszéltem. Amint ebédnél az asztalához ültem, ahol ő egy szál magában eszegetett, azonnal inkább felpattant. Ment és kiöntötte az ételt a kukába, aztán nekem szegezett, villámokat szóró tekintetével elsietett. Én pedig kényelmesen hátradőltem és bele haraptam az almámba. Amikor az önelégült vigyorommal a haverjaimra néztem, talán megértették mit csinálok. Igen a tervem az volt, hogy addig hajkurászom a lányt, a-még belém nem szeret. A későbbieknek már minden nap leültem az asztalához, körülbelül egyhét elteltével, már nem érdekelte, ott maradt és evett. Ez a kis áldozatát egy édes mosollyal köszöntem meg neki, ennek hatására, felkapta a poharát és pofán öntött a vizével. Én hátrakaptam a fejem, eléggé lefagytam tettétől, de azért tovább mosolyogtam a bátorságán. Még bólintottam is, mi szerint igen megérdemeltem. Ha ez nem lett volna elég, ezek után kikapta azt a hibátlan piros almát a kezemből. Kecsesen elsétált, közben hátranézett rám és beleharapott az almába. Az a félmosoly az arcomra fagyott.. Tetszettem neki, még ő maga nem vallotta be, de így volt. A továbbiakban nem volt ellenséges, egyszerűen átnézett rajtam, minden áldott nap velem szemben evett. Az egyik napon sokkal hamarabb végeztem az evéssel, mint ő, hiszen apa otthon volt és együtt reggeliztünk. Hátradőlve, karba tett kézzel figyeltem minden kis gesztusát, ahogyan eszik. Nagyon kicsi falatokat vett a szájába, végig csak a tálját nézte, csak azzal foglalkozott. Én meg magamon kívülinek éreztem, ahogyan az étkezése már-már mosolyt csalt az arcomra. Aztán egyszer csak lenyelte a falatot és megállt a rágással, feltekintett rám.

- Muszáj?

Én nem igazán kapcsoltam, csak néztem a pofiját, ahogyan a cézársaláta szósz maradványa ott tisztelgett az alsó ajkán. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy én azt valahogy eltávolítsam, de erőt véve magamon csak néztem tovább. Kis időelteltével a reagálásom hiányában újra megszólalt.

- Hahó, kérdeztem valamit! – Hadonászott a kezével az orrom előtt.

Nagyot pislogtam, kicsit megráztam a fejem, hogy kikerüljek a bódulatból. A kezeimet szép lassan az asztalra tettem, rátámaszkodtam és előre hajoltam, közelebb hozzá.

- Ne haragudj.. Mit kérdeztél? – Valamiért mosolyogtam, és még mindig a száját figyeltem, a maszat nem tűnt el magától.

- Azt kérdeztem, hogy muszáj?

- Mit? – összehúztam értetlenül a szemöldökeim.

- Bámulnod, bámulsz, utálom, ha bámulnak. Mindenki ezt csinálja, és mikor eszek nagyon zavar. – Elmagyarázta mi is a gondja.

- Én nem bámultalak.. – Válaszoltam egyöntetűen.

- De igen. Érzem, ahogy a tengerkék szemeid a bőröm alatt vájkálódnak. – Ellenkezett a válaszommal. Mindig ellenkezett velem.

- Tetszik? – Húztam fel a fél szemöldököm.

- Mi? Hogy bámulsz? Nem, nem igazán, de ezt kifejtettem már az előbb is.. – Mondta lekezelően, és számára egyértelműen.

- Nem.. A szemem. Tetszik a szemem?  - Konkretizáltam a kérdés tárgyát.

- Nem. – Vágta rá villám gyorsan és még a tekintetét is elkapta egy pillanatra.

- Akkor mért mondat, hogy tengerkék? - Visszakérdeztem, hogy zavarba ejthessem.

- Mert az. – Megint gúnyosan válaszolt nekem.

- Mondhattad volna, hogy kék, vagy, hogy csak szem, jelző nélkül. – Kifejtettem a gondolatmenetem lényegét. Erre ő nem válaszolt, csak felkapta a táskáját, a vállára akasztotta, aztán a maradékára mutatott.

- Dobd ki! – Szólított fel engem, és már fordult is a kijárat felé, mikor megragadtam a karját.

Láttam a tekintetében, hogy mennyire megrémült, ahogyan felpattantam és visszatartottam. Bizony engem senki nem ugráltathat.