A rettegő 9#

Felkeltem. Az ágyamban ledermedve remegett, a végtelenségig minden porcikám. Vér ömlött az orromból, még a mellkasom lüktetett az izzadság cseppek alatt. Zsebkendőért kapkodtam az éjjeliszekrényem felé, feleszmélve ebből a rémálomból. Ám a szemhéjam olyan elnehezült volt, aligha hunyorogtam. Csak foszlányokat láttam a felkapcsolt kis lámpa lágy fényénél.
Fáradtabbnak éreztem magam, mint lefekvés előtt. Egészen addig még soha nem történt velem ilyen, hasonló sem. Az ajkaim cserepesre repedtek, nem tudtam mennyi az idő, azt pedig végképp nem, hogy mennyi telt el, mióta elaludtam. Próbáltam a vérzéssel egyetemben a lélegzésemen is lassítani. Nyugodtnak kellett maradnom és eldöntenem mi történhetett. Igen, megint egy rémálom, olyan, mint a múltkori buszos volt. Csak egy rémálom, semmi több, bár elég különleges a maga módján. Gondolatok cikáztak át a fejemen, de még azok is lassan jöttek, ehhez sem volt energiám. Feljebb csúsztam kicsit a párnámon, és váltogattam a tömést az orromban. Sok idő telt el a plafon bámulásával, míg végül visszanyertem az erőm. Már rendben éreztem magam körül mindent, így kikeltem az ágyból, a boxeremben odasétáltam az ablakhoz és széthúztam a függönyt. Halvány napsugarak szűrődtek be az ablakon, át a borús felhőkön. Reggel volt, olyan 8óra magassága, nem bántotta szemem a napfénye. Részben túltettem magam a dolgon, annyira hogy felöltözzek. Elcsoszogtam a szekrényemhez és belebújtam a szürke melegítőmbe és egy kék pólóba. A hangulatom azonban árulkodott a nem kellemes éjszakámról. Haladtam a konyha felé magamat ostromolva, amiért ennyire hatással tudott lenni rám az az álom. Bár az eső itt is esett, nem úgy, mint álmomban azért is nem aggódtam túlzottan. Készítettem magamnak egy kávét, amit apa hagyott, tehát cukor és tej nélkül megmelegítettem, azokban nincs koffein, feleslegesek. Még kortyolgattam a hűtőhöz érve megnéztem a táblát. Vajon az nap mért nem találkoztunk reggel, hiszen vasárnap van, a beosztása szerint nem kellett bent lennie. Az üzenete azonban elárulta nekem, hogy nincs is. Csak vásárolni ment el.
„Babar, várj meg a reggelivel, mivel nincs otthon, mást úgy sem tehetsz”
Elmosolyodtam, aztán a kávém elfogyott, én pedig bementem a fürdőbe és alaposan lezuhanyoztam. Mire elkészültem és kimásztam a derekamra csavart törölközővel, apa már halad befelé a pakkokkal. 
- Oh. felkeltél korábban, mint szoktál, ha már a zuhany is meg volt. Szevasz fiam. – Üdvözölt csodálkozva apa.
- Ja, nem csal a szemed. –ásítottam egy orbitálisan nagyot, mely torzította is a válaszom.
- Nem szoktál te ilyen álmos lenni, és az igazat megvallva elég szarul nézel ki. - Vakarta meg a fejét, még pásztázott a szemeivel.
- Csak.. – Elkezdve a mondatot, még egy szájtárás szakította meg. - rosszul aludtam most.
- Amúgy lőttek a családi idillnek, hatalmas vihart mondtak mára.. – kezdte a mondandóját apa
- Vihar. – Ennyivel tudtam félbeszakítani közbe, a rám tört emlékképektől. – A.. Apa.. – felszegtem a fejem felé a padlóról. – Ugye… Nem.. Halt meg.. s..senki? – még én magam sem tudom mért volt ezt ennyire nehéz kibökni.  Vagyis de, Mandy miatt,az álmom miatt.
- Hát.. öm.. nem tudok ilyesmiről, ami érintene.. téged. – Vontatottan nyögte, hisz nem tudta mért kérdem és láttam az arcán, ahogyan vájkálódik az enyémben egy darabig, aztán folytatta. – Szóval, másfél óra múlva bent kell lennem a kórházba, pedig filmezni akartam veled vagy valami.
Ekkor pedig a nyitott ablakon hirtelenjében süvített be, hatalmas zajjal a szél. Pont olyan hűvös volt, mint mikor megcsapott a halál szaga, éjszaka. A fuvallattól összezörrent minden kis porcikám, a nyakam behúztam, mintha valaki tarkón akarna csapni, és a létező összes szőr száll felállt a bőröm felszínén. Apa még nézte a tartó mozdulatlanságomat, mivel a szemgolyómat sem mertem megmozdítani azokban a másodpercekben.
- Ba..bar.. - Szólított meg, a tekintetemet keresve saját kék szemeivel, még vette a levegőt a következő mondatához, melyet belé fojtottam.


- Jól vagyok! – Egyenesedtem ki, lazítva a tartásomon. – Csak fura volt a zörej, amivel járt.. – Megindultam készíteni a reggelit és közben bólogattam, hátha én magam is elhiszem. Valójában nem segített, mert bizony Babar beszart a szellőtől. És ebből kifolyólag jöhet is egy kis mesedélután, azt hiszem. Apukám azért hívott így engem, mert egészen kicsi korom óta rajongtam az elefántokért, és mikor kifújtam az orrom, meghazudtoltam az állat trombitahangját. S mint mind tudjuk, Babar az elefántok királya.  Igen, már akkor azon a viharos napon betöltöttem a tizennyolcat, de nem zavart, hogy a végzős éveimben is így hívott. Valahogy ez volt a mi kapcsolatunk elmélyülése, ebben a dologban nyilvánult meg. Négy éves korom óta imádtam leülni a mese elé. Még anyukám mutatta nekem, hiszen az ő nagy kedvence volt gyerekként, eleinte nézte is velem, a lehető legtöbb alkalommal. Azonban ahogy telt az idő, anya folyton - folyvást dolgozott, egyre többet és többet. Hiába otthon, a kis dolgozószobájában, attól még író nő volt és ezzel foglalkozott. Eléggé ellenségeskedtem vele emiatt, annyira nagyon anyás voltam, szerettem volna, ha foglalkozik velem. Sőt egyáltalán nem értettem, hogy ha ő is szereti Babarékat, mért nem nézi velem, csak egyet, csak egy kicsit. Hangoztattam is sűrűn, mennyire utálom, nem őt, csak azt, amit csinált. Igazságtalanul elhanyagolva éreztem magam. Ezért mikor apa hazaért a szolgálatból, egyszer letelepedett az önállófürdésem után velem a TV elé. Megnéztünk két részt a mesémből a nappaliban, és mikor végeztünk, a hátán felvitt az emeletre. Az ágyamban betakart és kaptam két jó éjt puszit, ugyanis anya helyett is ő adta. Aztán ez a tevékenység a szokásunkká vált. 
Tinédzserként, főleg a nehéz időszakokban sokszor eszembe jutott, hogy már annak is örültem volna, hogy ha anya a dolgozó szobájában lenne, épségben. Azonban tudtam, hogy ez lehetetlen, mi már elköltöztünk, miután meghalt, mert abban házban nem tudtunk maradni. Öngyilkos lett, legalábbis egy jó darabig, ebben a hitben éltem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése