A rettegő 8#

Éjszakai séták, közös délutáni programok, nyílt beszélgetések és tanácsok. Teltek múltak a hetek boldogan,  ám valami megváltozott. Láttam iskolába jönni, még intettem is neki a folyosón, de nem köszönt vissza, pedig akkor már felfedtük mások előtt is, hogy nem vagyunk közömbösek egymás számára. Értetlenül álltam a dolgok előtt egésznap, mire végre jött volna a közös óránk, nem jött be. Kerestem a tekintettemmel a teremben, de csak Rian és régi haverjaim sugdolózására lettem figyelmes, meg az önelégült vigyorukra.

Eltelt már tíz perc és még mindig nem érkezett meg, a tanár is szóvá tette, hogy nincs párom, és egyedül nem lehetek. Megint körbe tekintetem kik azok akiknek még nincs partnerük, a látvány nem ragadott el, Rian direkt egyedül volt, meg Betty az ex barátnőm, és még egy két kirekesztett. Úgyhogy megragadtam a táskám és egy fintorral az arcomon elhagytam a termet.Amint kikanyarodtam a folyosón, átdobva a vállamon a fél táskámmal, megpillantottam a szekrények előtt kucorodni Mandyt. Az arca szorosan felhúzott térdeinél voltak, lábát átfogta a kezeivel és sírdogált. Lepergett előttem minden szörnyűség, amikről mesélt, elkezdtem futni felé, majd leguggoltam és eléggé aggódóan kérdezgettem:

-  Mandy, mi a baj? Történ valami?

- Még van pofád megkérdezni?  - Haragosan, könnyes szemekkel felnézett tám.

- Tessék? Nem értelek.. –válaszoltam neki összezavarodottan.

- Hát persze.. –kezdett feltápászkodni – Mért is kéne értened, sosem érdekeltelek. –Próbált arrébb tolni maga elől, hiszen én is felkeltem vele. De én csak álltam ott, és vizslattam az arcát szótlanul, még szememben tükröződött az értetlenség. – Rian.. – Szólalt meg a csend után. – Elmondott mindent. – Fejezte be végül, és hátat fordított, hogy elsétáljon.

- Mandy.. – Vágtam elé.– Mi mindent? – Néztem teljesen kétségbe esetten a szemeibe.

- Remélem.. – Mondta karcos hangon, aztán kitörtek belőle a könnyek és zokogni kezdett– Örülsz ennek ez egésznek... – Emelte fel a hangját. – Elérted a célod, össze vagyok törve, el lettem tiporva... –Ömlöttek a könnyei és hadonászott a kezével. – És már nem vagyok kíváncsi .. – Nyugodtabban beszélt de kapkodta a levegőt. – Már nem vagyok bátor, sem erős. – Forgatta a szemeit. – Neked nem.. –Bökött a mellkasomra az újával. – Téged már csak gyűlöllek.

Az arcában olyan gyűlölet tornyosult, hogy a szó szoros értelmében a földbe gyökeredzett a lábam, amint a szemébe néztem. Faképnél hagyott, és én még a csengőig ott álltam egyhelyben, ám mikor az fülsiketítően megszólalt, kimentem az épületből. Képtelen voltam ott lenni mind ezek után tovább. Haza sétáltam zenével a fülemben, de végig csak Mandyre tudtam gondolni. Lehet, hogy jobb is lesz neki nélkülem, méláztam el. Clay mit akartál? Mit vártál? Rengeteg kérdést szegeztem magamhoz, de semmire nem volt válaszom. Még nem. Mikor hazaértem apa látta rajtam, hogy valami megviselt, de nem tudott érdekelni, hogy beszél hozzám, csak bementem a szobámba, és levágódtam az ágyra. Gondoltam magamban, hogy mégsem jó ez így, szükségünk van egymásra. Legalábbis nekem szükségem volt rá. Elkezdtem SMS-ekkel bombázni, kérlelni a bocsánatát, magyarázkodni, mindent megtettem, ami tőlem telt. Azonban ő nem reagált, ezért elszántam magam, hogy felhívom, de számomra már nem volt elérhető a száma. Teljesen kizárt, hogy tehette ezt velem? Már majdnem tizenegy óra volt én még nem nyugodtam, bosszantott, hogy Rian így tönkre tett minket. Sosem veszekedtem még vele, és nem is akartam többet, csak azt, hogy kijöjjön velem, mint minden este, és hozzám bújjon és halljam a hangját. De az nap nem, nem volt rá meg a lehetőségem. Hiába feküdtem le, csak forgolódtam és forgolódtam. Végül miután próbáltam aludni, és nem sikerült, kipattantak hirtelen a szemeim, egy ötlet kíséretében a fejemből. Tudtam hogy emeletes házuk van, és fent van padlás szobája. Fogalmam sem volt , hogy honnan de tudtam, hogy hol lakik, így felkaptam a vörös pulóverem magamra, és elkocogtam a házukhoz. Mikor odaértem és felpillantottam a szobájának ablakára, éppen akkor kapcsolódott le a villany ott. Tehát még fent volt, bemásztam a kerítésükön aztán átkászálódtam a bokrokon, végül egy fa volt a segítségemre. Felmásztam az erkélyéhez és átugrottam a korlátján belülre. Próbáltam belesni az üvegajtón, rátapadtam és árnyékoltam a kezeimmel. Elkezdett töménytelen mennyiségű eső zuhogni az égből, dörögni, villámlani. Feltekintettem, hogy ez mégis hogyan jött ilyen hirtelen, eddig csak a szél fújkált. Amikor visszaszegeztem a tekintetem az üvegre, éppen villámlott egy hatalmasat. És bevilágította az egész szobát. Az alak ott kuporodott a sarokban és engem nézett, a villámok folyamatosan vágódtak be a környékre, hatalmas csattanó hangjukkal. És mindig más képet tártak elém, láttam, ahogyan felegyenesedik és mégis görnyedten felemeli a kezét Mandy ágya végében. A következő villámláskor már a karmai átdöfték a testét, Mandy felsőteste pedig felemelkedett az ágyról, de hangja nem volt. Én pedig dübörögni kezdtem az ajtón, de a villámok egyre hevesebben jöttek, a döfésekkel együtt. A lány vére már mindent beterített, feje az ágyon volt felém fordulva, szemei rám meredtek és könnyek csorogtak belőle. Sőt nem is könnyek, vér, az vér volt. Nekem patakzottak a könnyeim az arcomon, még ordibáltam, hogy hagyja abba és csapkodtam az öklömmel az a betörhetetlen ajtót. Abba is hagyta, mikor már vége volt. A vihar kezdett elcsendesedni és a szoba ismét sötét volt, ám én annál hangosabban kiabáltam. Még végül villámlott egy utolsót, az alak az ablak túloldalán előttem álldogált, mélyfekete hatalmas szemeit rám meresztette, az egyik véres, hegyes ujját, vagy mit pedig felém szegezte. Az a pillanat volt az, mikor ismét halálra rémültem tőle, meghátráltam, az eddigi négy lépésre lévő korlát közvetlenül mögöttem volt. A másodperc törtrésze alatt eltört és én lezuhantam, a falakat rengető sikításommal. Nem értem teljesen földet, a kiálló fakorlát darabja megállított amennyire tudott, mivel átszúrta a mellkasom. Kellemetlen reccsenő hanggal érkeztem le, hallottam, ahogyan a tüdőmet átszakítja a kitört darab, mintha lándzsát döfnének át a vadkanon, de már nem volt hangom, nem visítottam úgy mintha malac is lennék..