A rettegő 4#

Egy darabig még értetlenül ültem a székemen, hiszen teljesen lefagytam a mondandójától és én nem ilyen vagyok. Szóval próbáltam leszarni a dolgot és odamentem a barátaimhoz. Természetesen röhögve megkérdezték, hogy milyen volt a közös munkánk. Én csak egy „te most ügye viccelsz” pillantást vetettem oda nekik. De ők valóban vártak valami lekezelő beszédet tőlem, szóval nem maradhattam szótlan. És Mandy nem is volt a közelben, így nem halhatta. Az egyik haverom kezdett faggatni:

- Totál úgy hallottam tesó, hogy bocsánatot kértél. –A mondata végét is már elröhögte, persze csatlakozott mindenki hozzá. Én meg csak körbenéztem a tipikus, cinikus arcommal, összeráncolt homlokommal. Miközben azon gondolkoztam, hogy is kéne jól kijönnöm a dologból, hiszen valóban nem hallott félre Rian.:

-Valóban így volt. –Vágtam rá változatlan fejjel. Hirtelen mindenki elhallgatott, majd újra kitört belőlük a nevetés. Rian mint a szóvivőjük kérdezte meg tőlem:

- Újabban nyomorult lettél? –Ő meg maradt a nevetésnél, még a többiek mind rámeredtek, hiszen tudták. Erre a kifejezésre kellően felkapom a vizet, talán az egyetlen jelző, ami igazán ki tud hozni a sodromból. Összeszorítottam az állkapcsom és a fogaim, olyan erősen, hogy azt a csukott szám ellenére is észrevették a többiek. Feljebb emeltem a fejem, a haragos tekintettemmel rámeredtem Rian-ra, még kezem lassan ökölbeszorult. Azonnal mentegetőzni kezdett:

- Haver, nem úgy értettem, csak vicc volt. –Félmosolyra húzta a száját, a dadogása közben. - Gondolom, hogy ezzel is van valami terved. –Mély sóhajt vett és már a kezeit is felemelte egyfajta védekezésként, pedig nem mozdultam. De a mondata valahogy megragadott, igazából az adta a valódi tervet, hogy ő azt gondolta van tervem. Teljes nyugodtsággal válaszoltam neki, de amint kinyitottam a szám, megrezzent és magasabbra húzta a kezeit. Igen ez vagyok én, akitől félnek, mert csúnyán néz, aki az úr, aki valaki. A düh és a bizonyítás vágy elöntötte minden porcikám. A válaszom erejéig lazítottam a komor tekintetemen, egy kicsit:

- Jól gondolod, méghozzá egy kis játékra gondoltam. –Felvettem erőtől duzzadó arcom, mosolyom, és elmeséltem nekik, ami az eszembe jutott. - A legjobban azzal lehet megleckéztetni az ilyeneket, ha elhiteted velük, hogy számítanak. És mikor már beleélik magukat, mikor azt hiszik fontosak, eltiporni őket, visszatérni a régi kerékvágásba. Csakhogy akkor már nem összetört lesz, hanem porrázúzott. –A megszokott mosolyommal végig néztem rajtuk. Még több önbizalmat öntött belé ahogyan itták a szavaim, ahogyan elhittek mindent. Ezért én is elhittem, hogy sikerülni fog, mert sikerülnie kellett. Sikerült is.