A rettegő 3#

A srácok szokásukhoz híven röhögtek rajtam, én vakarászhattam a fejem, tenni a közös munka ellen nem tudtam. Odaültem mellé, és külön kezdtem dolgozni a feladaton, ő meg csak nézte, hogy mit csinálok.  Természetesen, kíváncsian tette ezt, de akkor is frusztráló volt számomra. Valamiért túlzottan is idegesített, amiért éreztem a bőrömön, ahogyan engem figyel, főleg a rémálmom után. Egyre feszültebbé váltam, a szemem sarkából pedig néha rátekintettem. Láttam, hogy ő is észrevette, hogy feszengtem, néha el-elkapta a tekintetét, de végül mindig bámult tovább.
Semmi mást nem csinált, pedig nagy zseni, egy stréber volt, a kémiát pedig különösen kedvelte. Nekem meg gőzöm sem volt semmiről belőle, csak egyszerűen unatkoztam. egy kis idő elteltével a feszültségem egyre csak nőtt, ránéztem. És totálisan kibukva megkérdeztem tőle, eléggé emelt hangom:
- Mégis mi a francot tudsz bámulni ennyi ideig? Morgorva arcot vágva, meredtem vissza rá.
- Wayland! Talán ki szeretne fáradni az órámról? –Szólalt fel a tanárom.
- Nem uram. Csak.. –Magyarázkodásba kezdtem volna, ha hagyja, de a szavamba vágott.
- Akkor vigye le azt a hangerőt, és dolgozzon együtt a lánnyal! –Szólított fel.
- De uram ügye nem azért hívja lánynak, mert nem tudja a tanítványa nevét? –Kérdeztem vissza meglepetten, és gúnyosan.
- Mert maga biztosan tudja.. Tudja rajta kívül egyáltalán valaki? –Vágott vissza eléggé érzéketlenül, ironikusan. Szóval nem is a lányra volt tekintettel eddig, egyszerűen zavarta, hogy kiabálok.
-Igen én tudom, Mandy. Mandy a neve. –Válaszoltam önelégülten, majd nézem rá a lányra. -Igaz?
Ő pedig kicsit megilletődötten bólintott, miszerint így hívják. És nem csak azért, mert nem mert nekem ellent mondani, valóban ez volt a neve. Én még egy halvány mosolyt kölcsönöztem felé, az arcmemóriám eléggé jó, ilyesmiket megjegyzek, még ha nem is érdekel. A tanár a továbbiakban nem fűzött felém semmi mondanivalót. Kicsit közelebb ültem Mandy-hez, ő pedig, úgy láttam még örült is nekem, az hogy tudtam a nevét, elfeledtette vele azt, ahogyan viselkedek általában. Gondoltam fokoznom kéne még valamivel, az ideiglenes szimpátiám.
-Lássuk mit hozol ki belőle, bár így is tudom, hogy megy ez neked. –A kísérletre mutatva és utalva próbáltam kommunikálni. Ő csak egy fél mosollyal reagálta le, a hízelgő mondatom. Egészen jól ment a közös munka a szavak nélkül is. Én adtam oda neki minden összetevőt, ami oda volt írva, ő pedig ki méregette, és szépen sorban öntögette egymáshoz őket. Minden kísérlet hibátlan lett, egy papírlapra demonstrálta, milyen reakciók voltak, mit tapasztaltunk. A végére oda írta a nevét, aztán megállt, felnézett rám. Én nem értettem először, hogy mért teszi, de végül rájöttem, az a kérdő tekintete volt. Mi szerint zavarna-e engem, ha nem írná oda a nevem, hiszen szinte semmit sem csináltam, pláne nem tudtam az anyagok mit váltanak ki egymásból. Úgyhogy megrántottam a vállam, jelezve, hogy nem igazán érdekel, hogyan dönt. Ismételten kaptam tőle egy félmosolyt, majd vessző tett a neve után és odaírta gyöngybetűkkel: Clayton és letette a tollat. Beadtam a papírt, a tanár eléggé nehézkesen dolgozta fel, hogy bizony még én is jobb természetű vagyok nála. De határozott mozdulattal tépte ki a kezemből, aztán már ki is csengettek. Mandy felkarolta a füzeteit, könyveit, felkelt mellőlem. De mielőtt otthagyott volna, a fülemhez hajolt, és azt súgta:
-Az egyetlen jó jegyedet is nekem köszönheted, te seggfej. És még én sem tudom, mért voltam ilyen kedves, mert mindent érdemelnél, csak ezt nem. –Nagyon határozottan vágta a fejemhez, majd felegyenesedett, de megvárta még mit szólok hozzá.Valahogy nem tudtam lereagálni úgy, ahogyan hozzám illett volna, tudtam mélyen, hogy igaza volt. Nyeltem egyet, mint akit megfenyegettek, felnéztem oldalra rá, és gyenge bólogatásba kezdtem. Jelezve, hogy felfogtam, hogy hülye vagyok és még bunkó is, végül még rá is mosolyogtam. Ő meg fogta és ott hagyott, a haragos tekintetével. Egy pillanatig elhittem, még dolgoztunk, hogy kedvel, de hamar ráébresztett, hogy nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése