A rettegő 2#

A látvány nem nyugtatott meg, sőt kimondottan felkavart, az a valami a fekete szemeit rám szegezve állt ott. A kétségbeesett tekintete bennem félelmet gerjesztett, nem csak a tudat, hogy van ott valami, hiszen egy ismeretlen embertől is megijedtem volna. Ez a félelem hirtelen elárasztotta az egésztestem, amint megpillantottam mozdulni sem mertem, még pislogni sem. Az sem mozdult, csak a mellkasa, gondoltam magamban, hogy él, mert veszi a levegőt. A koromsötétszobámban is szinte világított csont sovány testén a hófehérbőr. Fél kezével fogta az ágyam támláját, nagyon hosszú, hegyes ujjai voltak, testtartása görnyed volt, szagot, illatot nem éreztem. Talán csak a saját félelmem szagát, és tudom, ő is érezte, szerintem ezért jött.
Az akkori érzéseimet megfogalmazni sem tudom, előtte nem volt még ehhez hasonló, az idő megállt, az agyam is megállt, a testem is megdermedt. Csak meredtem rá, ahogyan ő is rám, szemei szinte vájkáltak a mellkasomban. Minden porcikámon oda-vissza futkosott a libabőr. Semmi féle hang nem jött ki ajkaim közül, hogy mondjuk segítségért kiáltsak, bár amúgy is üres volt a ház. Hosszasan néztük egymást, és az egyik pillanatban megmozdult, én pedig mint egy sakál kezdtem ordítani... Nem, nem mint egy sakál, mély hangom volt, rettenetesen mély hangon üvöltöttem:

- Ne!

A magánhangzót a végtelenségig húzva, a takarómat felrántottam az arcom elé, és szorongatva előtte tartottam. Továbbra is mélyhangon beszéltem hozzá a takaróm mögül, gépiesen:

- Nem teheted ezt! Hagyj engem! Tűnj el innen! Mit akarsz?

Csak hajtogattam, és hajtogattam ebben a sorrendben, míg a hangom halkulni kezdett. Végül már felhúztam a lábaim, és ringatóztam összekuporodva a takaróm alatt, de még mindig mondogattam halkan. Aztán egy kis moccanást hallottam. A rémületem, olyan adrenalin löketet adott nekem, hogy abban a pillanatban, lerántottam magamról a takarót. Odaordítottam, ahogy csak tudtam:

- Tűnj már el!
Bele az arcába, gondoltam én, megmutatom, hogy igazából nem félek, csak rám ijesztett, de én bizony nem félek tőle, hiszen csak áll és néz engem. De ekkor már sehol sem volt, azon kaptam magam, hogy az ágyam végében lévő székre kiabáltam, amire rávetült a Hold fénye az ablakomból. Könnyek csordultak ki a szememből. Férfi létemre, a takaróm alá bújtam, suttogtam magamban és sírtam, azért mert ennyire még sosem féltem, pedig igazán nem csinált semmit. Közben lehet, hogy nem is volt ott, lehet, hogy álmodtam, de álomnak is rémes volt és valóságnak még inkább. Akkor valahogy semmi más nem járt a fejemben, csak a bőre, a szúró tekintete, bármi másra akartam gondolni, mindig nála lyukadtam ki. Visszakuporodtam a párnámhoz, átkaroltam a felhúzott lábaim, térdemre húztam a takarót. Merengtem, vajon mi is történt, nem értettem, most sem értem igazán. Az órák meg csak teltek, míg végül megszólalt a párnám alatt a telefonom ébresztője, ez kizökkentett a gondolataimból. Feleszméltem, reggel lett, a Nap is felkelt, én pedig semmit sem aludtam. Bár furcsa volt, mert megváltozott az ébresztő hangja, de akkor nem figyeltem fel rá. Kikeltem az ágyból, próbáltam kiverni a fejemből az éjszaka történteket. Felvettem a fekere farmerom, szürke pólóm, és a vörös pulcsim, aztán kibattyogtam mosakodni, teázni. Apa akkor toppant be az ajtón, meglepetten nézett rám:

- Fiam, hát te?
- Mért kérded? –Én még meglepettebben tekintettem vissza.
- Mért kérdem?! –Kérdezett vissza, hatalmas szemekkel. -Mert 7:40 van, talán nincs első órád?
- 7:40? De, de hiszen én... –Habogva, kétségbe esve reagáltam. -Most keltem 6:40 volt a telefonomon, nézd meg.
Ekkor elővettem és rápillantottam a telefonomra, bizony 7:42 volt. Meg sem mutattam apának, csak lezártam a beszélgetésünket, feldúlva:
-A rohadt életbe!

Ő rám mosolygott, hiszen rengetegszer elkésem, én pedig felkaptam a táskám, cipőm és kirohantam. Leléptem a teraszról, és akkor tárult szemem elé, hogy éppen kanyarodik ki az utcánkból a „későjáratom”. Apa nevezi így azt a buszt, amivel nem kések sokat, de az azután következő 1óra kihagyással jár. Szóval elkezdtem rohanni a kapu felé, szerencsémre kicsi, fehér, fakerítésünk van, amit a lendületemmel átugrottam. A buszt megfogta egy piros lámpa, felmérve a helyzetet elkezdtem sprintelni felé, át az autók között, az úttesten, amilyen irammal futottam, idejük sem volt elütni. Viszont mindenki rám dudált, még az is, aki egyhelyben volt, lehet szurkolt nekem. A lámpa már sárgára váltott mikor odavágódtam a buszajtajának és dörömböltem rajta. A sofőr cseppet sem lepődött meg, halkan kuncogva ajtót nyitott. Felszálltam, a nagy levegővételeim közt megköszöntem. Alig volt hely, csak pár, azok is belül, az olyanok mellett akik mellé még én sem ülök, senki sem ülhet melléjük, mert nem akarják. Aztán kiszúrtam egy szabad külső helyet elől, persze eszembe jutott, hogy mindig hátul vagyunk, és van foglalt helyem, de valahogy nem érdekelt. A szabad ülés mellett azonban az a tegnapi lány olvasott, a könyvéből kitekintve rám nézett. A szemei szinte kérdezték tőlem, hogy mi lesz a következő megaláztatása, vajon most is teszek valamit, hogy menőzzek a barátaim előtt, még hátra is nézett rájuk. Pislogtam rá zavarodottan, aztán észrevettem a srácokat én is, éppen a gólyákat cseszegették. Megálltam az ülések között, elgondolkodtam egy pillanatra, akarom én-e ezt a „szerepet”?! A haverjaim néztek engem, biztosan észrevették, hogy gondolkozom valamin. Majd hirtelendöntést hoztam, és leültem a lány mellé. Ő egy parányit összerándult, várta a következő szemétkedésem, kérlelve, enyhén haragosan nézett rám: Tedd meg, amit akarsz és húzz mellőlem!.. Persze nem mondta ki, de nem volt nehéz leszűrnöm a tekintetéből gondolatait, amiben egy enyhe kíváncsiságot véltem felfedezni. Néztem rá szótlanul, majd előre tekintettem az útra, aztán ki a túlsó ablakon a járókelőkre. Hallottam, ahogy pusmognak mögöttem, hátrébb a fiúk is biztosan rólam, vagyis rólunk beszéltek. Éreztem, hogy nem véletlenül volt ott hely, valami belül azt súgta, hogy azt nekem szánták. Dörzsölgetni kezdtem a homlokom, nagyon fáradt voltam, aztán szépen a tarkómat is piszkálni kezdtem. Éreztem mindenki engem figyel, vagy legalább is nagyon sokan. Ránéztema a könyvre,vajon mit olvas, de nem tudtam elolvasni, aztán a lányra néztem, aztán megint a könyvre. Végül vettem egy mély levegőt, amit ő is észre vett, de meg sem vártam még felveszi a szemkontaktust, csak ki mondtam:

- Sajnálom.
Ő lassan emelte fel a fejét, szótlanul, teljesen rám meresztette azokat a sötét szemeit. Elkapta tekintetét, csóválta fejét, majd a könyvére meredt, ekkor újra elmondtam.
- Tényleg sajnálom.
- Igazán? –Kérdezett vissza mérhetetlen gúnnyal..
És ez a hangsúly, és tartalom engem annyira meglepett, hogy azonnal válaszolni sem tudtam. Kis kellemetlen szünet után. Nyögtem ki kérdően, hiszen elbizonytalanított, pusztán egy szóval:
- Igen?! 
Erre ő továbbra is gúnyosan reagált: 

- Gondoltam. – Mondta, érzéketlenül. Összecsapta könyvét, vett egy mély levegőt, ahhoz gondolom, hogy folytassa a szemrehányását.

Ez engem nagyon felbőszített, ritkán kérek bocsánatot, és sosem feleslegesen, mindig őszintén teszem azt. Rácsaptam az előttem lévő ülésre, és visszakérdeztem ugyan olyan gúnyosan, mélyebb hangvételben:

- Ó igazán? Gondoltad? Ritkán csak-csak elő fordul az is, hogy gondolkodsz, ez igazán meglep. Valóban, igazad van, nem sajnálom, cseppet sem, megérdemelted. Pontosan azt kaptad, ami járt, mert azon a szinten vagy, hogy így bánjak veled.
Ő nem szólt vissza, felemelte a karját, végig követtem a szememmel, mit akar. Rátette az ülés háttámláján lévő kezemre. Óvatosan cirógatni kezdte, olyan hideg mégis kellemesen puha érintése volt, végig a kezünket néztem. Majd az egész tenyerét ráfektette és hirtelen úgy megszorította, hogy felkiáltottam, és mikor rá pillantottam a lányra nem a lány volt. Lelöktem magam az ülésemről, bevertem a hátam egy másikba, ezért oda pillantottam. Akkor már nem is a buszon ültem, hanem az ágyamban és a fejtámlához vágódtam hozzá. A lány sehol sem volt, csak az az alak, szemben velem az ágyam végében. A fatámlát, jól megszorította, azokkal a rettentő hosszú ujjaival, majd hirtelen, erőszakosan, zaklatottan rácsapott. A dörrenésre riadtam fel, reggel volt, az ágyamban kuporogva, ülve aludtam, a Nap már besütött. Gyorsan körül néztem, mi is történt, felmértem, hogy az egész valóban egy rémálom volt. Kezdtem gyűjteni a jeleket, amiket közben nem vesz észre az ember csak utána. A ruháim, ugyan azt vettem fel mint tegnap és sosem ülnék le elől, pláne nem egy ilyen lány mellé. A könyvből sem tudtam olvasni, hiszen álmában az ember nem olvas. Végtelen nyugodtság szállt lelkembe, sóhajtottam egyet, fáradtan keltem ki az ágyból 6:30 volt, még korán is, reggelizni is tudtam. Kényelmesen elindultam az iskolába, a mustár színű nadrágomban, a fekete pólómmal, és barna bőrdzsekimmel. A kapuhoz érve pedig vánszoroghattam vissza a fekete tornacipőmért, mert papucsban indultam el. Vidám voltam, kényelmesen kisétáltam a buszmegállóhoz, napszemüvegben, egyenes testtartással, mint aki egy életmentő, vagy nem is tudom, minek képzeltem magam. Felszálltam és megláttam a srácokat hátul, odasiettem, leültem a helyemre, lepacsiztunk. Kérdezték mi volt még este, miután elmentek, kicsit elgondolkodtam, de említést se tettem nekik az álmomról. Dobáltuk a két gólyát, akik előrébb ültek. Az iskolában rengetegszer láttam, hogy figyel engem a lány, aztán kijelöltek minket egy csapatba kémián. Persze ellenkeztem, de a tanárt nem hatotta meg.